Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

American Pit Bull Terrier

Hadd nyugtassam meg azokat, akik már a cím olvasásakor megdermedtek, és gyorsan továbblapoztak: egyetlen képet sem fognak látni véres kutyaviadalokról. Olvassák nyugodtan végig a most következő néhány oldalt, és végül alakítsák ki saját véleményüket! Lehet, hogy nem válnak a fajta rajongóivá, de ha már önálló, nem mások által diktált álláspontjuk lesz a témával kapcsolatban, részben elértem célomat.
Sokszor hallottam, hogy magukat lelkes állatbarátként reklámozó kutyatartók azt mondták: “Én minden fajtájú kutyát szeretek, csak ezeket nem.”. Mindig elutasítottam a rasszizmust, a szélsőségeket, a kizáráson alapuló ideológiákat. Az ilyen korlátolt emberek a saját kutyájukat sem szerethetik igazán, de hogy nyilatkozatuk tárgyát egyáltalán nem ismerik, az egészen biztos. Bár sohasem kerültek kontaktusba egyetlen ilyen kutyával sem, és minden ismeretük a bulvár- és szennylapok “híradásaiból” származik, elítélően beszélnek valamiről, amiről halvány fogalmuk sincs. Önök ne essenek ebbe a hibába!
A korábban megjelent ismertetőkkel szemben most nem egy “ márpedig a pit bull jó” jellegű írást olvashatnak, hanem éppen ellenkezőleg: igyekeztem olyan tárgyilagos maradni, amennyire az lehetséges. Mégis nehezen tudom eltitkolni az igazságtalanul üldözött és manipulált, össztársadalmi gyűlölettel sújtott, higgyék el, valóban nagyszerű kutyák iránt érzett szeretetemet. A fajtát bíráló, gyűlölettől áthatott nyilatkozatok ugyanis sohasem említik a valódi veszélyforrást: azokat a kétlábú fenevadakat, akik kutyáikat agresszívvé “nevelték”. Meggyőződésem, melyet egyébként minden valódi szakember, kiképző, állatorvos megerősít, hogy a kutyák által elkövetett tettekért csak és kizárólag tulajdonosuk és nem fajtabeli hovatartozásuk felelős.

Az eredet

 

 

 

A bull-típusú terrierek tengerentúli képviselői valamennyien ugyanannak a folyamatnak köszönhetik kialakulásukat: az Angliából és Írországból származó ősi bulldogok, valamint “half and half” kutyák Amerikába való megérkezésének a múlt század második felében. Ennek egyenes következménye volt, hogy - elsősorban a nagyobb északi városok arénáiban - ezek a négylábú gladiátorok a múlt század ‘70-es éveire addig sosem látott népszerűségre emelték a viadalok intézményét. De a mókás kis Boston terriert rövid időn belül külleme miatt kezdték el tenyészteni, és csaknem kialakulásának pillanatában, azaz mintegy száztíz éve távol került ettől a vérgőzös közegtől. Ezzel szemben harcos rokonainak története - legalábbis egy ideig még - továbbra is a küzdőtereken íródott.
A kezdeti években a legsikeresebb viadorkutyákat továbbra is Angliából, Staffordshire megyéből hozták be. Mivel ezeket már generációk hosszú sora óta harcra, győzelemre tenyésztették, új hazájukban is remekül helytálltak. Az amerikai viadorkutyák tenyésztése mégis rövidesen önállósult az őshazá(k)étól. A “half and half” kutyákat egymással, illetve a helyi, már korábban is harcra használt állománnyal továbbra is azért keresztezték folyamatosan, hogy minél erősebb és sikeresebb gladiátorokat “hozzanak létre”. A partnerek ebben a folyamatban a többségében még a XVII-XVIII. században importált ősi bulldogok, vagyis a ma amerikai bulldogként ismert kutyák voltak. Ezenkívül az összes fellelhető és a célnak megfelelő kutyát – molosszoidokat, vérebeket, sőt elvétve vizslákat is – felhasználták.

 

 

 


Családi fotó a '70-es évekből

Egységben az erő

A “jobb marad életben” elv tenyésztési gyakorlatban történő alkalmazása hamarosan elindított egyfajta homogenizációt. Kiderült ugyanis, hogy a legnagyobb fizikai erőt a legnagyobb kitartással és fürgeséggel egy bizonyos méretkategória testesíti meg, s ez a nagyjából 18 inch-es marmagasság a kb. 50-60 fontos testsúllyal párosulva. Ezek jóval meghaladják a korai, még Angliából behozott “half and half” kutyák méreteit, ezért nehezen hihető egy sokak által elfogadott vélemény. Nevezetesen az, hogy hőseink egyszerűen az alig fele akkora angol Staffordshire Bull Terrier amerikai változatai lennének. Inkább fogadható el az az álláspont, mely szerint a sokkal erősebb fej és csontozat, a nagyobb méret a korábban Amerikába került régi típusú bulldogok további befolyásának eredménye.
Az új “fajta” gyorsan népszerűvé vált hazájában. Egyre szélesebb körben ismerték meg, és már korántsem csak a harci arénák környékén rajongtak értük. Eredményesen dolgoztak vidéki farmerek és vadászok mellett, őriztek gyártelepeket és raktárakat is, ugyanakkor egyre többen társkutyaként tartották őket, éppen nagyszerű jellemük miatt. Remek fizikumuk, ellenálló szervezetük, bátor és karakán viselkedésük mellett éppen intelligenciájuknak és hűséges természetüknek köszönhetően váltak rövid idő alatt közkedveltté. Rajongóinak egyre növekvő tábora mindent megtett azért, hogy mind szélesebb közönséggel ismertesse meg és el az általa tartott, tenyésztett kutyákat. A fajta ezen barátai azon fáradoztak, hogy a gladiátorkutyáktól származó, de generációk óta munkára, kedvencnek tenyésztett állományukat integrálják a fajtiszta kutyák kedvelőinek angol mintára létrehozott amerikai szervezetébe.

A mindenható American Kennel Club (AKC) viszont ekkortájt - akárcsak Angliában a British Kennel Club a staffordshire bullterrierről - hallani sem akart az új “fajtáról”. Mivel az egyesület mélységesen elítélte a viadalokat, nemcsak az e célra kitenyésztett kutyákat, de a már teljesen békés “foglalkozású” utódaikat sem ismerte el. A tenyésztők azonban - kutyáik törzskönyvezése céljából - szükségét érezték egy klub keretein belül való működésnek, éppen ezért saját szervezetet hoztak létre. 1898-ban a Michigan állam-beli Detroitban Chauncy Bennett vezetésével életrehívták a United Kennel Club-ot (UKC), és megkezdték ezen kutyák regisztrálását American Pit Bull Terrier néven. Bennett a korábban elterjedt elnevezések helyett olyat választott, amely utalt a fajta eredetére, származására, ugyanakkor világosan kifejezte európai rokonaival (angol bullterrier, staffordshire bullterrier) szembeni identitását. Úgy is mondhatnánk, hogy hivatalosan ő “amerikanizálta” a fajtát.

A békés “változat” hívei mellett - noha a kutyaviadalok az USA legtöbb államában 1878. óta tiltottak voltak - továbbra is akadtak olyanok, akik változatlanul harcra képezték állataikat. Ezek a tenyésztők az UKC-t puhányok gyülekezetének tartották, ezért Guy McCord és John P. Colby vezetésével 1909-ben megalakították a saját egyesületüket American Dogbreeders Association (ADBA) néven. Az egyesület székhelye ma Utah állam fővárosában, Salt Lake City-ben van. Napjainkban a fajtával kapcsolatos legnagyobb félreértésre az ad okot, hogy a “kemény mag” már megalakulása pillanatában átvette a pit bull terrier nevet kutyái megjelölésére. Ennek eredményeként sokan a viadalokon használt kutyákról csak annyit tudtak, hogy azok szinte kizárólag pit bullok. Ma azonban már az ADBA által nyilvántartott ebek is többségükben békés munka- és társkutyák.

 

Szóval, hogy is van ez ? Az amerikai pit bull terrier nevet eredetileg egy a gladiátor ebekből békés célra kitenyésztett fajtára találták ki ? Igen, így igaz. A viadalok szervezői viszont annyira jónak találták ezt az UKC-elnevezést, hogy az “eredeti” - küllemében és méretében korántsem egységes - harci típust is ezzel ruházták fel. Az UKC sok tenyésztője egyébként a mai napig hangoztatja, hogy a viadorkutyák őstípusából általuk munka- és társkutyaként kitenyésztett fajta megjelölésére ők találták ki az APBT elnevezést. Úgy tartják, hogy a viadalok akkori híveit összefogó ADBA csak “lenyúlta” a nevet, amivel rendkívül sokat ártott nekik és kutyáiknak.

Szerintük a becsületes eljárás az lett volna a McCord-féle társaság részéről, ha más nevet - például a régebben ismert tucatnyi közül - választottak volna saját viadorkutyáik megjelölésére. Ha ez akkor így történik, ma az (UKC) pit bull terrier-t valós tulajdonságai alapján a többi munkakutya-fajtával egyenértékűként tarthatnánk számon, és az ADBA-regisztrálású - mondjuk - “Yankee Dog”, vagy “American Fighting Dog” nevétől rettegne a világ. Mivel azonban egyik szervezet sem mond le a “névhasználatról”, ma gyakorlatilag egy kialakult fajtát és annak közvetlen ősét, egy fajtának nevezett heterogén állományt illetünk ugyanazzal a névvel.
Mint vérbeli amerikai fajta, az APBT mindkét “változatában” rövid időn belül hihetetlenül kedveltté vált hazájában. Különösen az I. világháború alatt örvendett nagy népszerűségnek. A háborús propaganda-gépezet a lelkesítő plakátokon az amerikai katonákat gyakran szimbolizálta ezekkel a kutyákkal, és egy egész nemzet volt büszke rájuk! A fajta kétszer is feltűnt a Life magazin címlapján a háború alatt, sőt egy képregényt is indítottak főszereplésükkel. A pit bullok népszerűsége a ’20-as években tovább nőtt, ugyanis a kor némafilmjeinek burleszkhősei mellett gyakran szerepeltek. Ilyen volt például Harold Loyd híres órajelenete, de Rosco “Fatty” Arbuckle-nak is gyakorta voltak partnerei ezek a “színész-kutyák”. Kevesen tudják, hogy kezdetben még a híres Rin Tin Tin-t is évekig egy pit bull személyesítette meg a mozikban, s csak jóval utána jöttek a németjuhászok.


Pit terapeuta

A “média-szörny”
“szörny-média”?

 

 

 

A fajta helyzete napjainkban azonban már korántsem ilyen rózsás, hiszen Amerika egykori kedvence, legtiszteltebb nemzeti fajtája ma már a mumus szerepkörét tölti be. Noha az állomány nagyobb része munka- és társkutyaként éli életét, az emberek többsége bestiának tartja a pit bullt. Ennek okaként a viadoregyedek tevékenysége mellett - melyet a társadalom egyre kevésbé tolerált – egy a ’70-es évek közepe óta rohamosan erősödő tendencia is megjelölhető. A fajta ugyanis már akkor “tökéletes” választás volt azok számára, akik saját vélt erejük demonstrálása, vagy beteges feltűnési vágyuk kiélése céljából egy csupa izom kutyával kívántak mutatkozni. Akik azért tartanak kutyát, hogy másokat megfélemlítsenek, terrorizáljanak vele, vajon miféle célokra, milyen módon végzik kutyájuk kiképzését ?
Időzzünk el egy kicsit ennél a jelenségnél, és ennek részletezésével próbáljuk megérteni a fajtával kapcsolatban mára kialakult helyzetet. Ha a pit bullok meghatározó többségét nem viadalokra használják, miért ilyen rossz a széles közvélemény részéről való megítélésük ? Azért, mert ezekről a kutyákról kizárólag akkor hallhatunk, ha velük kapcsolatban valamilyen baj történt. Azokról is csak a tragédiák kapcsán szerzünk tudomást, akik egzotikus nagymacskákat, medvéket és farkasokat, vagy éppen skorpiót, mérges kígyót tartanak otthonaikban. Bár országonként ezren és ezren tartanak valóban veszélyes vadállatot odahaza, évenként mindössze néhány tragédia történik. Ez az egy-két eset mégis napokig foglalkoztatja a sajtót, s igyekszenek annyit kihozni a sztoriból, amennyit csak lehetséges.
Hasonló a helyzet az APBT-vel is. A média képviselői közül egészen a legutóbbi időkig soha senki sem akarta bemutatni a fajtát pozitív, valódi oldaláról, mivel az nem növeli az adott TV-csatorna nézettségét vagy az újság példányszámát. Csak a véres rémtörténetek, az ijesztő fenevadak érdekesek és eladhatóak, ezért néhányan nem átallottak különböző meséket kitalálni a pit bull terrierrel kapcsolatban. Az olvasó pedig kész tényként fogadja az újságban megjelenteket, melyeket aztán kéjes borzongással tovább mesél. Így duzzad fel egy hétköznapi történet, így lesz egy közönséges fajtából pokolbéli szörnyeteg.


Az egyik megyei napilap nemrég a címlap felét szentelte egy “harcikutyás” támadásnak, mely szerencsére csak könnyű sérülésekkel végződött. Ijesztésül (vagy kedvcsinálónak) fényképpel is kiegészítették az írást, melyen egy pit bull terrier volt látható illusztrációként. A cikkből ugyan kiderült, hogy az elkövető egy beazonosíthatatlan keverék kutya volt, mégis hőseinket feketítették be újból.

Ugyanez a napilap mindössze öt hónappal azelőtt két sorban (?!) számolt be egy másik, halálos végű támadásról. Ebben az esetben két németjuhász szó szerint darabokra tépett egy idős férfit. Az egyik kivonuló rendőrtől később megtudtam, hogy a helyszínen megtalálták az áldozat leszakított kéz- és lábfejét. Elmondása szerint a környék a rengeteg vértől úgy nézett ki, mintha egy állatot vágtak volna le ott. Az újság azonban nem “értékelte” elég izgalmasnak ezt az esetet. Mivel véleményük szerint a németjuhászok nem tarthattak számot a közvélemény érdeklődésére, a róluk és áldozatukról szóló tudósítás a rövid hírek közé került.


A világméretű hisztériadömping egyébként egy jól behatárolható időpontban kezdődött. Történt ugyanis, hogy a ’60-as évek vége felé egyre többen emelték fel szavukat a törvényi tiltás ellenére változatlanul zajló kutyaviadalok ellen. 1970-ben aztán megalakult az American Dog Owners Assotiation (ADOA), melynek tagjai immár szervezett formában harcoltak a viadalok végleges beszüntetéséért. Több hírességet is felvonultató sajtókampányukkal, akcióikkal elérték, hogy néhány szervezőt és résztvevőt letartóztattak, majd elítéltek. Az ügy nagy nyilvánosságot kapott, és a széles közvélemény ekkor találkozott először a témával. A sajtó ugyanis azonnal lecsapott a titkos kutyaviadal-sztorikra, és óriási hírverést csapott az ügynek. Főidős TV-műsorokban, újságok címlapján premier plánban mutatták a viador pit bullok hatalmas izmait és félelmetes állkapcsait, és hajmeresztő történeteket meséltek a vérszomjas kutyákról. A média mumust, fenyegető rémet kreált a fajtából, amivel ma az anyák ijesztgetik gyermekeiket. Emellett nagyobb baj is történt, mivel a szenzációhajhász cikkek és riportok kedvet csináltak a “kemény fiúknak” és komplexusokkal terhelt egyéneknek, hogy “legyőzhetetlen” kutyát szerezzenek maguknak. Az ilyen alakok által céltudatosan immáron ember elleni támadásra nevelt pit bullok okozzák azt az évenkénti néhány balesetet, amelyekről a sajtó még hangzatosabb tudósításokat közöl időről-időre. A lavina ekkor szabadult el végleg, s azóta sem állt meg, így az újabb híradások következtében a fajta az átlagemberek szemében végleg kegyvesztett lett.

 

 

Így festenének a született gyilkosok?
7 hetes kölykök

Mi az igazság ?

Lehet, hogy furcsán hangzik, de sohasem a viadalra tartott kutyák (melyek egyébként is csak a teljes állomány törtekben kifejezhető százalékát teszik ki) azok, amelyek emberre támadnak. Hogy miért? A válasz roppant egyszerű: ezeket az egyedeket sohasem képzik ember elleni támadásra! Hosszú hónapokig kizárólag arra trenírozzák őket, hogy a többi kutyát gyűlöljék. Ingerküszöbüket ebből a célból mesterségesen annyira leszorítják, hogy ha csak meglátnak egy másik ebet, azonnal megtámadják. Az ún. “csibészelés” elő sem kerül, mivel ha nem így lenne, hogyan választanák szét ezeket a kutyákat a verekedések közben ? Már a hőskorban - és azóta is - a viadalra tenyésztők mindig kiszelektálták az emberrel szemben agresszív példányokat. Érdekes adalék, hogy egy viadorkutya-telepről egy alkalommal egyszerűen elloptak több egyedet, mivel azok minden emberrel, így az idegenekkel is teljesen barátságosan viselkedtek.


Egészen más a helyzet akkor, ha a pit bullt - vagy bármilyen fajtájú kutyát! - tulajdonosa mindenféle szakmai és morális alkalmasság híján ember elleni támadásra hergeli, magyarán vadítja az állatot. Ebben az esetben ugyanis a kutya valóban veszélyessé válhat, mivel ingerküszöbének átlépése néha pusztán az emberek látványa által, illetve bizonyos mindennapi szituációk alkalmával is bekövetkezhet, és a kutya támad. Esetleg egy váratlan – és a számára ismeretlen – zajhatás következtében fordul a legközelebb álló személy, akár a saját gazdája ellen, ami véleményem szerint még a legszerencsésebb változat. Ezeket a kutyákat valószínűleg sohasem tanították engedelmességre, például a támadás parancsra történő befejezésére, így máris kész a tragédia. Amit ugyanis elkezdtek, azt be is fejezik.

Sohasem szabad csupán ezeknek a - hála Istennek! - csak szórványos, a gazdák felelősségét mindenképpen felvető támadások, vagy éppen a valóban gyomorforgató viadalok alapján ítélkeznünk. Ezek csak az élet minden területén fellelhető hordalékai a dolgok valódi természetének: ne hagyjuk, hogy elhomályosítsák látásunkat és megtévesszenek bennünket! Ez azonban nem általánosan bevett gyakorlat, s egyszerűbb gyűlölni valamit, mint az igazi oldaláról megismerni. Azokat a tulajdonosokat, kiképzőket és állatorvosokat pedig, akik ezeket a kutyákat aranyos, mókás házi kedvencnek, a valaha volt legjobb, legtürelmesebb pácienseknek és a legkönnyebben képezhető ebek egyikének nevezik, a sajtó hülyének, komplett idiótának kiáltja ki!

 

 Tévedés: a pit bullok keverékek, korcsok, ilyen fajta nincs.Tény: a pit bull 1898. (UKC) óta bejegyzett és törzskönyvezett fajta. Valóban két különböző típusú kutya - az ősi buldog és valamelyik/több vadászterrier - keresztezéséből született, de ugyanez elmondható az összes bull típusú terrierről, és más „összetevőkkel" ugyan, de a ma ismert csaknem négyszáz fajta jelentős hányadáról is.Tévedés: a pit bullok „harcikutyák".Tény: minden országban, ahol e szégyenletes gyakorlatot folytatják, csupán a pit bullok párszáz fős csoportját képezik és használják viadalokra lelkiismeretlen emberek. Ez a szám az állomány csak törtekben kifejezhető százalékát teszi ki - néhány férges alma miatt azonban még nem dobjuk ki az egész termést! Noha e kutyák jelentős része a viadalok nélkül is kétségtelenül rossz kezekben van, a velük - helyesebben gazdáikkal - szembeni fellépés hatósági utat kíván. A legtöbb pit bull mindenféle probléma nélkül családi kedvencként vagy munkakutyaként éli életét, mivel megfelelő neveléssel nagyszerű társai az embernek.Tévedés: a pit bullok végletesen agresszívek.Tény: Prof. Alfons Estett etológus, az „American Temperament Test Society" megbízásából a'90-es évek elején elvégzett egy kísérletsorozatot. Ezen több tucat fajta képviselői mellett       - nyilvánvalóan nem a viadoregyedek, hanem a többségben lévő szocializált társ- és munkakutyák közül való - pit bull terrierek vettek részt. A teszt során vizsgálták az idegen kutyákkal és más állatokkal, valamint ismeretlen személyekkel szemben tanúsított viselkedés agresszió-fokát, valamint a váratlan helyzetekre (hirtelen zaj- és fényhatások, stb.) való reagálásokat. A végeredmény: a többi fajta átlagos megfelelése 77%-os volt, míg hőseinkké több, mint 90%!Tévedés: a pit bullok „genetikailag eltorzított harci gépek", ezért minden kutyára rátámadnak. (Idézet a hangzatos újsághírekből, az önjelölt szakértők nyilatkozataiból.)Tény: kétségtelen, hogy a pit bullok olyan fizikai adottságokkal születnek, melyek egyetlen más fajtáéhoz sem mérhetőek. Ehhez a fizikumhoz erős öntudat és magabiztosság is társul, amely révén nem partnerek a kutyák közötti szokásos erőfitogtatásokban (szőrborzolás, vicsorgás, a másik lökdösése, stb.), melyeket a négylábúak szinte minden séta alkalmával „eljátszanak" azonos nemű társaikkal. Ezek az egymás közötti sorrendet hivatottak eldönteni: mindannyian megpróbálnak a hierarchia csúcsára kerülni. Ez minden fajtájú kutya esetében természetes igény. Hőseink azonban már oda helyezték magukat, s mivel tisztában vannak erejükkel, nem tűrik, hogy elsőbbségüket a többi kutya megkérdőjelezze.


Két pit bull támadásban. Legtöbbünkben ez a kép él a fajtáról.

Azonban a legtöbb kutya méret alapján ítéli meg ellenfelét, ezért úgy gondolják, hogy a kistestű pit is egy leendő „alattvaló". Így megpróbálják - akár képletesen, akár tettleg - maguk alá gyűrni őt. Később persze ráébrednek arra, mekkorát tévedtek.... A fajta „civil" (tehát nem hivatásos viador) képviselői egyébként a nézeteltérés tisztázása, azaz a másik kutya legyőzése után békésen megférnek a korábbi ellenféllel. Érdekességként említem, hogy a verekedést követően a pit bullok gyakorlatilag azonnal megnyugszanak.Tévedés: a pit bullból „eltűnt a megadásra vonatkozó gén". (A nagytudású dilettánsok másik kedvenc frázisa.)Tény: annyiban igaz, hogy ők sohasem adják meg magukat. Egyszerűen nem ismerik azt a dolgot, hogy „hátrafelé lépni". Azonban egy szocializált pit bull már kiskorától kezdve elsajátítja, megtanulja felismerni ezt a viselkedésformát a másik kutya részéről. Tehát nem gének hordozta (azaz veleszületett), hanem tanult magatartásformáról van szó, melyet a harcra képzett, hergelt állatokból egyedileg „radíroznak" ki.Tévedés: a pit bull harapja meg a legtöbb embert.Tény: az USA-ban az évtized elején összesítették 1980. és 1990. között számontartott kutyatámadásokat. Mivel évente több, mint kétmillió esetről van szó, meglehetősen terjedelmes adatbázist kellett csoportosítani. Ennek eredményeként kiderült, hogy a komoly, azaz maradandó sérülést eredményező harapásos esetek mindössze 1.89%-ért felelősek a pit bullok. Biztosan meglepő, de ezzel csak a 15-20. hely között állnak a fajkutyák esetében!Tévedés: a pit bullok megtámadják a kisgyerekeket.Tény: a fajta képviselői, akárcsak a legtöbb kutya, egyszerűen imádják a gyerekeket. Hangsúlyozottan játékos természetük révén ugyanis bennük látják a potenciális játszótársat. Velük kiélhetik a hancúrozás, fogócskázás, labdázás és bújócskázás iránti olthatatlan vágyukat, s a játék végén együtt pihenik ki a fáradalmakat. Mindennek természetesen előfeltétele, hogy a kutyát már kölyökkorától hozzászoktassuk a kisgyerekek társaságához, s ez legalább ennyire fontos visszafelé is. Tapasztalat alapján állíthatom, hogy a játék hevében sokkal inkább a kétlábú lurkókat kell nyugodtabb viselkedésre inteni, s megtanítani a kutyával való helyes bánásmódra.Érdekesség: a bull and terrierek közismert beceneve „The Children's Nursemaid", azaz a gyermekek dadája volt a múlt századi Angliában.Mítosz: a pit bullok legyőzhetetlenek, nincs ellenfelük a kutyák között.


Pit bull és dobermann játszik. Figyeljék meg, hogy ez utóbbi milyen tapintatosan, fogait nem mutatva (azaz nem fenyegetően, hanem már-már gyengéden) fogja át partnere nyakát.

Tény: való igaz, hogy a fajta közvetlen ősei a kutyaviadalok embertelen céljára legutoljára kitenyésztett típust, a tökéletes fizikumú, szilárd jellemű eszményi harcost testesítették meg. Ezt láthatjuk mai utódaik felépítésén is, s emiatt még mindig ők a legalkalmasabb alanyok ehhez a tevékenységhez. Páratlan kitartásuk révén rendkívül hosszú és látványos küzdelmeket vívnak a nézők nem kis örömére. Azonban nem véletlen, hogy a viadalokon súlycsoportok szerint mérkőznek a kutyák, aminek okát ne a humánus, hanem a racionális gondolkodásban keressük. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a huszonöt kilós pit bull esélytelen lenne egy hetvenkilós masztiffal, Bordeaux-i doggal vagy éppen Tosával szemben, amelyek szintén éppen eleget őriznek ugyancsak viadorkutya-őseiknek jelleméből.Mítosz: az APBT-ok harapásának erőssége elérheti az 1000 kilopontos határt is.Tény: Dr. I. Lehr Brisbin, a Georgia State University professzora, a Savannah River Ökológiai Laboratórium vezető munkatársa mondta: „Nincs tudomásom olyan tanulmányról, amely a különböző kutyafajták harapásának erősségét hasonlítaná össze. Ennek legfőbb oka nyilván abban rejlik, hogy egyszerűen nem létezik olyan módszer, mellyel az kellő  - azaz a tudományos összehasonlítás igényeinek megfelelő - pontossággal lemérhető lenne."Mítosz: ha a pit bullok egyszer megragadtak valamit, azt halálukig nem engedik ki fogaik közül.Tény: az egykori viadorkutyák esetében egy ilyen tulajdonság végzetes volt, hiszen - amennyiben nem „jó" helyen fogták meg ellenfelüket - a másik kutya szétszabdalhatta őket. Azonban ez a „szájzárról" szóló történet is csak olyan tévhit, mint a többi. Igaz, hogy e kutyák borzalmasan erős harapásukat képesek voltak igen hosszú ideig lazítás nélkül fenntartani, de azonnal váltottak, ha az ellenfélen jobb fogás kínálkozott.Gyakran a sajtóban található híreket is megtámogatják „szakvéleményekkel". Ezek leginkább olyan „hozzáértőktől" származnak, akik tudatlanságuk révén az ismeretlenség ködében rejteznek. Aztán, amikor jobb híján a média végre lehetőséget ad számukra a megszólalásra, a legképtelenebb magyarázatokkal állnak elő olyasvalamiről, amiről fogalmuk sincs! A kutyaviadalokat szervezők és a felelőtlen, dilettáns vagy egyszerűen csak féleszű tulajdonosok mellett a sajtó és az általuk előkotort nagyokosok „munkásságának" is köszönhető a mai helyzet. Emiatt a Pit Bull Terrier-t sok állam „cane non grata"-nak minősítette és megtiltotta, vagy legalábbis lehetetlenné tette tartását. Magyarországon a '90-es évek közepén a sajtó aktív közreműködésével kezdetben elhintették, majd nap mint nap folyamatosan sulykolták a „harcikutyás" sztorikat. Ezzel nemcsak az adott lap eladhatóságát biztosították, de egyszersmind a szelep és a bűnbak szerepét is ráruházták ezekre a kutyákra. 1992. és 1999. között tíz „harcikutyás" harapásos eset történt, melyek közül bizonyíthatóan mindössze három róható fel a pit bulloknak. Szerencsétlenségükre éppen ezek közül egy halállal végződött.  Ezenkívül nagyvonalúan elfeledkeztek a fenti szám többszörösét kitevő más fajták és keverékek által elkövetett, a halálos kimenetelűek tekintetében a pit bullokét ugyancsak jóval meghaladó mértékű támadásokról.

Sokszor írtuk már: egy megfelelő körülmények között tartott, tudatosan és hozzáértéssel - de ami legalább ilyen fontos: szeretettel - nevelt kutya probléma nélkül tartható. Gazdája családjába és a huszonegyedik század fordulójának társadalmába, a mindennapi életbe tökéletesen beilleszkedő igazi társ. Olyan barát, aki teljes biztonságot nyújtó, önfeláldozó őre szeretteinek, ugyanakkor nagyszerű jellemével szeretnivaló, bohókás kedvenc, gyermekeink játszótársa.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

szerintem...

(berta zsofia, 2013.07.24 12:27)

szerintem aki ilyen elitelessel van ezek irant a csodas kutyusok irant az tenyleg nagyon szuk latokoru ami undorito!!!!!!!!

varkonyi.renata@freemail.hu

(Reni és Brutus, 2012.07.17 13:40)

14 évig volt staff-im. Túlélt 2 agyvérzést, 1 gerinc bénulást az utolsó 3 évben, mégis olyan vidám és játékos volt az utolsó előtti napon is. Szilveszterkor kellett elaltatni. Soha nem csalódtam Benne. Bivaly erős, olyan szeretettel, hogy még most is érzem. Nem ment úgy el mellettem és nem tudott úgy mellém állni, hogy ne érjen hozzám a feje/oldala vagy a lába. Volt, hogy velem aludt az ágyban, míg én tanultam. Horkolt mint állat :-) Ja, és úgy szimatolt, hogy közben röfögött. :-D
A legjobb volt, remélem hamarosan újra lesz ilyen fajta kutyám. Ami kell hozzá: szeretet, következetesség.

......

(Zola, 2011.11.21 15:33)

Két fajta kutya létezik,a pit bull és a többi aki szeretne az lenni!

babos0730@

(babos0730, 2011.10.08 19:22)

Kérdés: Miskolc

(Roland, 2011.08.14 21:12)

Hello!Van egy Pit kölyök szukám,válaszolnál pár kérdésre segítenél?ha igen írj emailomra h meglegyen a címed.
roliboy16@citromail.hu

gyöngyös

(sanyi, 2009.11.21 22:45)

szépek

Re: gyöngyös

(jani, 2011.06.16 16:11)

Minden kutya lehet vadállat,ha a gazda azzá neveli,ahogyan már az elöttem szólók már elmondták és ezt minden jó kutyatartó tudja.Nekem is volt staffordom most pedig pitekkel foglalkozom és azt gondolom hogy a gazdához egyik leghüségesebb fajták.Nagyon szeretem a P. terriereket és mindenkinek ajánlom hogy probálja meg és megszereti öket.

Re: Re: Miskolc

(Roland, 2011.08.14 21:10)

Hello! Van egy kölyök Pit szukám válaszolnál pár kérdésemre?Ha igen írj emailomra
roliboy16@citromail.hu
Üdv:Roland

andikadar@freemail.hu

(andi, 2011.06.07 18:54)

sziasztok nekem is van egy 9 hónapos staffordom semmi probléma sem volt vele sőt barátságosabb is mint akár milyen kutya pedig én félek a kutyáktól de tőlűk de a staffordoktol félni sem tudok sem kutyára sem emberre nemtámad sőt ő kezdi mindenkivel a haverkodást.NEM ÜTNI VÁGNI KELL ŐKET HANEM NAPI PÁR ÓRÁT FOGLALKOZNI VELÜK A GYENGÉBBEK KEDVÉÉRT,AKI PEDIG NEMTUD FOGLALKOZNI VELÜK CSAK VERNI TUDJA ÉS MAJD ABBOL MEGTANULJA A KUTYA ,AZ NE IS VÁLALJON!!!!!!!!!Törödést igényelnek de azt 1000x vissza is adják.

STAFF

(zoltán, 2011.05.18 11:19)

szerintem egy kutya olyan mint egy gyerek ha foglalkozol jol fog viselkedni.
nem a kutyákban kell keresni a bajt hanem az emberi fejekben kéne elöször is rendet rakni.
nekem 2-t kis gyerköc mellet van staffom és még 1szer sem mordult
rájuk pedig rendesen jácanak velle söt inkább a kutya félti a gyerekiket
ja és igy utolag szerintem egy retkes kis korcs palotapincsi vagy ehez hasonlok hamarabb meg harapnak mint egy staaford

Az emberben van a hiba,nem a kutyában!

(Az emberben van a hiba,nem a kutyában!, 2010.12.17 02:07)

Nekem amerikai staffordshire terrier kutyám van. Családban él. Ok nélkül soha semmilyen esetben nem agresszív idegenekkel szemben sem! Persze őrzi,védi a területét,a gazdáit! Dobermann-om volt előtte kilenc évig,ő vele sem volt soha probléma! A kutya olyan lesz,amilyennek nevelik (az is gond ha semmire nem nevelik)! Nyugaton az őrző-védő és az úgy nevezett 'harci kutyák' vásárlása előtt a leendő gazdának egy vizsgát kell letennie,hogy alkalmas e,a kutya nevelésére,tartására.
Amúgy pont ma éjjel születtek staffordshire kiskutyák nálunk!
ederzoltan@citromail.hu

Az emberben van a hiba,nem a kutyában!

(Éder Zoltán, 2010.12.17 02:04)

Nekem amerikai staffordshire terrier kutyám van. Családban él. Ok nélkül soha semmilyen esetben nem agresszív idegenekkel szemben sem! Persze őrzi,védi a területét,a gazdáit! Dobermann-om volt előtte kilenc évig,ő vele sem volt soha probléma! A kutya olyan lesz,amilyennek nevelik (az is gond ha semmire nem nevelik)! Nyugaton az őrző-védő és az úgy nevezett 'harci kutyák' vásárlása előtt a leendő gazdának egy vizsgát kell letennie,hogy alkalmas e,a kutya nevelésére,tartására.
Amúgy pont ma éjjel születtek staffordshire kiskutyák nálunk!
edezoltan@citromail.hu

válasz a békésinek

(treedog, 2010.11.25 13:21)

Ásd el magad te, mert a helyesírásod nem ér 1Ft-ot sem.

békés

(sziegljoci, 2010.11.25 11:17)

ásátokel magatokat akutyáitokal mert ne mérnek egy foritot

nekem van

(Dénes Zsanett, 2010.11.15 20:55)

Nekem amerikai staforhire terierrem van

kiserdőkaja13 4

(jacsi, 2010.05.04 11:53)

vane pit od

hétes10 5

(dávid, 2010.05.04 11:51)

pit kéne adjá

miskolc

(fajko mário , 2010.04.11 20:27)

amerikaji szteford nagyon kemény megvett egysere három sztefordotugy megverete hogy leszakitota afulét másiknak meg meghalt másiknamegkiszakitota a szőrét

miskolc

(fajko mário, 2010.04.11 20:24)

meg veszem a kutyát 15-ezerr forint

holii

(giigi, 2010.04.05 21:11)

nekem egy boxer bull om van kani fekete fehér.
Túrkevén párja sincs nagyon kemény.
és van egy szuka staffim fehér.